Perinatális Közhasznú Egyesület

Sződy Judit

Ahogy megérkezik a kisbaba, az anya magányossá, kiszolgáltatottá válik. Szétfeszít a kétely: felvegyem? Elkényeztetem? Kinek van igaza? Azok az anyák mernek több gyereket vállalni, akik úgy érzik, hogy számíthatnak családjukra, rokonaikra, barátaikra. A SOTE kutatásának leginkább mellbevágó eredménye, hogy a kétezres évek elejétől radikálisan csökken a kisgyerekes anyákban a társas támogatottság érzése.

Ranschburg Jenő gyermekpszichológus elé tártuk az anyák leggyakoribb kétségeit, amik a baba születése után jelentkeznek.

A Ranschburg Jenővel készített interjú a Kismama magazinban 2008 augusztusában jelent meg.

- Vágjunk a közepébe! Sok anyát felkészületlenül ér az első gyerek születése. Áradnia kellene a boldogságnak, helyette viszont elborítanak a kétségek! Mert a csecsemő nem úgy működik, ahogy vártuk, nem olyan elégedett, nem annyit alszik, sokkal többet sír.

- A baba nem olyan ajándék, aki csak örömet szerez. A szülői szerep a szó legtisztább értelmében szolgálat. Az első hat-nyolc hónap a csecsemő igényeinek feltétel nélküli kielégítéséről szól. Ezzel nem lehet elkényeztetni, ez nem majomszeretet! Ha megkapja ebben a fontos fejlődési szakaszban, amit kér, két-három éves korára tündéri, bűbájos gyerek lesz belőle! A stabilitás, a biztonság érzését ugyanis az adja neki, ha elfogadják, szeretik olyannak, amilyen. Egyébként tény, hogy a sokat hordozott, kézben tartott baba háromévesen lényegesen ritkábban kéredzkedik kézbe, mint az, akinek ezt az igényét csecsemőkorában nem elégítették ki.

Január végén indul a Szülésre készülő csoport Csörgőné Polgár Andrea perinatális szaktanácsadó vezetésével, amely hat alkalomból áll. Ebből a hat alkalomból négy nyílt csoportként működik, tehát bárki szabadon jelentkezhet rá most előre és aktuálisan akkor, amikor zajlik. Kettő pedig zárt csoportként működik, amikor is csak azok vesznek részt rajta, akik előre jelentkeztek. A zárt csoportok olyan bizalmas témákat dolgoznak fel, amikhez szükség van erre a védettségre. A Szülésre készülő csoportban jelen esetben a közelgő szüléssel kapcsolatos érzések ez a bizalmas téma.

Van a gyerekeknek egy különleges csoportja, akik születésükkel rendszerint nem csak örömöt hoznak a család életébe, hanem kérdéseket, sőt esetleg félelmet és kétségbeesést is. Ők azok, akik valamilyen sérüléssel, genetikai rendellenességgel, betegséggel jönnek a világra. Szüleik gyakran csak később kezdenek igazán örülni a jelenlétüknek, amikor rájönnek, hogy korábbi ismereteik mennyire hiányosak, meggyőződéseik mennyire tévesek voltak az ilyen gyerekekkel kapcsolatban. A hiányos ismereteknek sokszor az is az oka, hogy ezekről a dolgokról nem szeretünk sem beszélni, sem hallani, mintha a világnak ez a része nem is létezne. Pedig ezek az emberek itt vannak, és ha nem veszünk róluk tudomást, mindannyian veszítünk: nem csak az ő életüket nehezítjük, hanem saját világunkat is szegényebbé tesszük.

Szirka nagyon várt babaként érkezett. Olyan sok évig reménykedtünk jövetelében, hogy már azt hittem, nem is fog bekövetkezni soha. Aztán egyszer, körülbelül amikor a petesejt beágyazódhatott, motoszkálni kezdett bennem az érzés, hogy a testembe új élet költözött. Tíz nappal később már ügyesen két csíkot rajzolt a tesztre. A következőre is, meg a negyedikre is.

Akkor végre el mertük hinni. Örömünkben rohantunk a nőgyógyászhoz, aki még csak egy kis pöttyöt látott az ultrahanggal. De micsoda gyönyörű pötty volt az! Videóra vettük és eldicsekedtünk vele a leendő nagyszülőknek is. Csak egyvalami zavart. 36 éves voltam és rettenetesen féltem, nehogy baj legyen. Amikor kiderült, hogy az AFP-eredményem határértéken van, komolyan belegondoltam, hogy a baba Down-szindrómás lehet. Nem lennék képes egy „olyan” gyerekről gondoskodni! Hogyan értenék vele szót? Hogyan tudnám szeretni? Nem, ez kizárt! De nem tudnék a babámtól megválni sem, már itt van és él, nem mondhatom neki azt, hogy „eddig vártalak és szerettelek, de most legyen vége az életednek”. Megkerestem az interneten a Down Alapítvány Korai Fejlesztőjét, fényképeket nézegettem a gyerekekről, kerestem az arcukon az egyéni vonásokat, nem a DS jegyeit. „Nézd csak, nem is olyan egyformák, mint gondoltam” – mondtam a páromnak, Andrásnak, aki átérezte az ijedtségemet, de amikor sírva kérdeztem, hogy „mi lesz, ha tényleg downos?”, azt felelte: „Akkor felneveljük úgy.”