Perinatális Közhasznú Egyesület

Január végén indul a Szülésre készülő csoport Csörgőné Polgár Andrea perinatális szaktanácsadó vezetésével, amely hat alkalomból áll. Ebből a hat alkalomból négy nyílt csoportként működik, tehát bárki szabadon jelentkezhet rá most előre és aktuálisan akkor, amikor zajlik. Kettő pedig zárt csoportként működik, amikor is csak azok vesznek részt rajta, akik előre jelentkeztek. A zárt csoportok olyan bizalmas témákat dolgoznak fel, amikhez szükség van erre a védettségre. A Szülésre készülő csoportban jelen esetben a közelgő szüléssel kapcsolatos érzések ez a bizalmas téma.

Bevezetés helyett: Vallomás a dolgozat kihordásáról és születéséről

Amikor a lányom hosszú várakozás után megfogant, határtalan örömmel töltött el, hogy itt van végre. Az első napoktól éreztem, hogy megérkezett és megtisztelve éreztem ma­gam, hogy engem választott anyukájának, aki megad neki mindent, hogy boldog lehessen ebben a világban. Az ambivalens, szélsőséges érzések a hamarosan megjelenő erős testi tünetekkel szinte egy pillanat alatt – Farthinggal szólva – „destabilizálták a normális állapotomat”.

Szirka nagyon várt babaként érkezett. Olyan sok évig reménykedtünk jövetelében, hogy már azt hittem, nem is fog bekövetkezni soha. Aztán egyszer, körülbelül amikor a petesejt beágyazódhatott, motoszkálni kezdett bennem az érzés, hogy a testembe új élet költözött. Tíz nappal később már ügyesen két csíkot rajzolt a tesztre. A következőre is, meg a negyedikre is.

Akkor végre el mertük hinni. Örömünkben rohantunk a nőgyógyászhoz, aki még csak egy kis pöttyöt látott az ultrahanggal. De micsoda gyönyörű pötty volt az! Videóra vettük és eldicsekedtünk vele a leendő nagyszülőknek is. Csak egyvalami zavart. 36 éves voltam és rettenetesen féltem, nehogy baj legyen. Amikor kiderült, hogy az AFP-eredményem határértéken van, komolyan belegondoltam, hogy a baba Down-szindrómás lehet. Nem lennék képes egy „olyan” gyerekről gondoskodni! Hogyan értenék vele szót? Hogyan tudnám szeretni? Nem, ez kizárt! De nem tudnék a babámtól megválni sem, már itt van és él, nem mondhatom neki azt, hogy „eddig vártalak és szerettelek, de most legyen vége az életednek”. Megkerestem az interneten a Down Alapítvány Korai Fejlesztőjét, fényképeket nézegettem a gyerekekről, kerestem az arcukon az egyéni vonásokat, nem a DS jegyeit. „Nézd csak, nem is olyan egyformák, mint gondoltam” – mondtam a páromnak, Andrásnak, aki átérezte az ijedtségemet, de amikor sírva kérdeztem, hogy „mi lesz, ha tényleg downos?”, azt felelte: „Akkor felneveljük úgy.”