Perinatális Közhasznú Egyesület

A koraszülött baba éretlen szervezete különleges gondozást igényel. Inkubátorban, műszerekkel testhőmérséklete és életfunkciói megfelelő szinten tarthatóak. De ki törődik a lelkével? Szerencsére egyre többen.

Van a gyerekeknek egy különleges csoportja, akik születésükkel rendszerint nem csak örömöt hoznak a család életébe, hanem kérdéseket, sőt esetleg félelmet és kétségbeesést is. Ők azok, akik valamilyen sérüléssel, genetikai rendellenességgel, betegséggel jönnek a világra. Szüleik gyakran csak később kezdenek igazán örülni a jelenlétüknek, amikor rájönnek, hogy korábbi ismereteik mennyire hiányosak, meggyőződéseik mennyire tévesek voltak az ilyen gyerekekkel kapcsolatban. A hiányos ismereteknek sokszor az is az oka, hogy ezekről a dolgokról nem szeretünk sem beszélni, sem hallani, mintha a világnak ez a része nem is létezne. Pedig ezek az emberek itt vannak, és ha nem veszünk róluk tudomást, mindannyian veszítünk: nem csak az ő életüket nehezítjük, hanem saját világunkat is szegényebbé tesszük.

Szirka nagyon várt babaként érkezett. Olyan sok évig reménykedtünk jövetelében, hogy már azt hittem, nem is fog bekövetkezni soha. Aztán egyszer, körülbelül amikor a petesejt beágyazódhatott, motoszkálni kezdett bennem az érzés, hogy a testembe új élet költözött. Tíz nappal később már ügyesen két csíkot rajzolt a tesztre. A következőre is, meg a negyedikre is.

Akkor végre el mertük hinni. Örömünkben rohantunk a nőgyógyászhoz, aki még csak egy kis pöttyöt látott az ultrahanggal. De micsoda gyönyörű pötty volt az! Videóra vettük és eldicsekedtünk vele a leendő nagyszülőknek is. Csak egyvalami zavart. 36 éves voltam és rettenetesen féltem, nehogy baj legyen. Amikor kiderült, hogy az AFP-eredményem határértéken van, komolyan belegondoltam, hogy a baba Down-szindrómás lehet. Nem lennék képes egy „olyan” gyerekről gondoskodni! Hogyan értenék vele szót? Hogyan tudnám szeretni? Nem, ez kizárt! De nem tudnék a babámtól megválni sem, már itt van és él, nem mondhatom neki azt, hogy „eddig vártalak és szerettelek, de most legyen vége az életednek”. Megkerestem az interneten a Down Alapítvány Korai Fejlesztőjét, fényképeket nézegettem a gyerekekről, kerestem az arcukon az egyéni vonásokat, nem a DS jegyeit. „Nézd csak, nem is olyan egyformák, mint gondoltam” – mondtam a páromnak, Andrásnak, aki átérezte az ijedtségemet, de amikor sírva kérdeztem, hogy „mi lesz, ha tényleg downos?”, azt felelte: „Akkor felneveljük úgy.”