Perinatális Közhasznú Egyesület

Részletek Desmond Morris könyvéből

Az általános feltételezés szerint a nő azért találja nehéznek és fájdalmasnak a szülést, mert a medencéjének kétféle feladatot kell ellátnia. Egyrészt szülőcsatornaként működik, másrészt ránehezedik az anya függőleges helyzetben lévő teste is.

Általában ezzel az érdekellentéttel szokták magyarázni, hogy az anya csak komoly erőfeszítés árán tudja világrahozni gyermekét. A többi, négylábú állatnak nincs ilyen gondja, és szinte erőlködés nélkül, egy-két izom-összehúzódással ki tudja préselni magából a kicsinyét....
Ha elfogadjuk ezt a magyarázatot, akkor a nők örökre hosszú és fájdalmas vajúdásra lesznek kárhoztatva. Ezt nem tudják elkerülni, csupán a kellemetlenséget lehet csökkenteni a különböző gyógyszerekkel és fájdalomcsillapítókkal. De vajon igaz-e ez az elmélet?

...
A hosszú és cselekvőképtelenné tevő szülés komoly veszélynek tette volna ki a történelem előtti asszonyokat. Sokkal valószínűbbnek látszik, hogy ma csinálunk rosszul valamit, és az ember szülése ugyanolyan könnyű lehetne, mint a többi fajé. Mi történhetett?

Ahhoz, hogy megtaláljuk a választ, meg kell vizsgálnunk, hogyan szültek a nők az ókorban. Ezt az eseményt számos korabeli műalkotás megörökítette, és egyvalamiben mindannyian megegyeznek. Az anya mindig guggolva ad életet a gyermekének. Még a születést jelentő ősi egyiptomi hieroglifa is egy guggoló nőt ábrázol, alatta pedig egy előbukkanó gyermekfej látható.

A ma élő törzsek asszonyai szintén ezt a szülési testhelyzetet használják. Egy antropológusok által a szülésről forgatott filmen egy bennszülött asszony jókora levelek fölé guggol, majd simán, minden felhajtás nélkül a világra hozza gyermekét.

Ennek ellenére a modern korban az vált bevett szokássá, hogy a leendő anya a hátán fekve szüli meg gyermekét, mintha beteg, és nem egy természetes élettani folyamaton áteső, egészséges nő lenne. A kórház orvosi varázsa mintha elnyomná a józan ész szavát, amely arra tanít, hogy a szüléshez hívjuk segítségül a gravitációt. Az orvos a hátára fekteti a nőt, majd arra kényszeríti, hogy vízszintes helyzetben préselje ki magából a kicsit, közben azt kiabálja neki, hogy „Nyomjon! Nyomjon!”

Újabban egyes felvilágosultabb szemléletű kórházakban felhagytak ezzel a gyakorlattal, és megengedik a nőnek, hogy belátása szerinti testhelyzetet válasszon. A kísérletező kedvűek kipróbálhatták, hogy a guggoló testhelyzet valóban sokkal kevesebb megpróbáltatással jár. Egyesek még egy lépéssel tovább mentek, és a szülést vízben csinálták végig. Ez azt jelenti, hogy a leendő anya beleguggol egy szülőkádba, és a baba a víz felszíne alatt születik meg. A víz támaszt és enyhülést jelent az anyának, és még jobban megkönnyíti a szülést.

Ha a babát azonnal óvatosan kiemelik a vízből, és oadatartják az anya elé, fulladásveszélyről szó sem lehet. Az anyát és gyermekét összekötő köldökzsinór a születés után még percekig ellátja vérrel a kicsit, aki meg sem próbál levegőt venni addig, amíg víz alatt van. Ez a módszer egyre népszerűbb, és nemcsak azért, mert sokkal könnyebb az anyának, hanem azért, mert a jelek szerint a baba számára is előnyökkel jár. Nem kell átélnie azt a traumát, hogy egyenesen kilökik a szabad levegőre, hanem van egy átmeneti állapot, amelyben a meleg víz az anyaméh belsejére emlékezteti. Egyetlen drasztikus pillanat helyett két kisebb lépésben találkozik az új világgal.

Egyes orvosok már ma is bátran hangoztatják, hogy a szülési testhelyzet megváltoztatása nem is elég, és újra kellene gondolni a szülés egész körülményrendszerét. A kórházakban a szülőszobát általában úgy rendezik be, mintha baleseti sebészeti műtő lenne. Éles fények, hangos zajok, fényes műszerek és betegségre, sérülésre emlékeztető tárgyak vannak mindenfelé. Ezen – mondják – változtatni kell. Lágy, az újszülött szemét nem vakító fényekre, a fülét nem hasogató, halk és kellemes hangokra és a kórházra a lehető legkevésbé emlékeztető hangulatra lenne szükség. Ma már több olyan kórház akad, amely megtette az első lépéseket ebben az irányban, és eredményeik figyelemre méltónak mondhatók.

Vannak anyák, akiknek még ezek az intézkedések sem bizonyulnak elegendőnek. Szerintük arra sincs szükség, hogy kórházban szüljenek (feltéve persze, hogy minden jel szerint egészséges és komplikációmentes szülésre lehet számítani). Ők az otthoni szülés hívei, és gyermeküket saját hálószobájuk ismerős, megnyugtató tárgyai között szeretnék világra hozni. Szerintük ez annyira megnyugtatóan hat rájuk, hogy a szülés is sokkal könnyebbnek tűnik.

A tradicionális felfogás hívei szerint ezek a változások feleslegesek, és egyes helyeken jelentős ellenállásba ütközik az új felfogás. A zoológus szemében viszont mindez teljesen ésszerűen hangzik, hiszen egyetlen céljuk van: az anya kényelmének biztosítása. A szüléssel kapcsolatban az állatvilágban van egy egyszerű szabály: minél idegesebb a leendő anya, annál hosszabb, keservesebb lesz a szülés, és minél kevesebb feszültség van benne, annál gyorsabban világra jön a kicsinye.

Ez persze nem véletlen. Szülés közben az állatok sebezhetőek. Életüknek ebben a fontos pillanatában lecsaphatnak rájuk a környéken portyázó ragadozók, és ők nem tudnak elmenekülni. Ezért a legtöbb emlős esetében létkérdés, hogy a szülés ne induljon meg addig, amíg az anyaállat nem érzi tökéletes biztonságban magát. Ha veszélyt szimatol, egész szervezetét elárasztja egy speciális vegyi anyag, amely azonnal leállítja a szülést. Egyes fajok nemcsak néhány órával, hanem akár több nappal is képesek elodázni az újszülött érkezését, ha úgy látják jónak.

E rendszernek ma már nincs jelentősége, hiszen már nem leselkednek ránk oroszlánok és farkasok.... Ma már csak kellemetlenségként tekintünk rájuk, de megszabadulni nem tudunk tőle. Ha a nő ideges, a testében keringő vegyületek azonnal „Várj! Még ne szülj!” parancsokat küldenek szét. Ezek egyre inkább elhúzzák a szülést, amitől a nő egyre idegesebb lesz, ez újabb késedelmet okoz... és így tovább, amíg végre hatalmas kínok és erőlködés közepette sikerül megtörnie az ördögi kört, és világra jön a gyermek. Mindez elkerülhető, ha a leendő anyának sikerül minél jobban ellazulnia, amikor közeledik a szülés időpontja.

Ennek titka pedig a legkényelmesebb testhelyzet felvétele – ez egyénenként eltérő lehet - , és a lehető legmegnyugtatóbb környezet biztosítása – amely szintén nem mindenki számára egyforma. Ha az anya a kórházban nagyobb biztonságban érzi magát, akkor célszerűbb ott szülnie; ha a saját hálószobájában a legnyugodtabb, akkor válassza azt. Ha pedig úgy érzi, hogy közeli családtagjai, férje vagy bizalmas barátnője jelenléte szintén segít, akkor ők is jelen lehetnek. Ha a férj vagy bárki más idegesíti, akkor jobb, ha az illető távol marad. Ebben a tekintetben nincsenek szabályok, csak az anya kényelme és nyugalma számít.
...
Miután a kisbaba megszületett, valami egészen érdekes dolog történik. Körülbelül egy órán át tökéletesen ébren van: a szülőcsatornán keresztül vezető viszontagságos és kimerítő út után szemei tágra nyílnak, és érkelődve figyelik a környező világot. Csak ez után az egyórás éber állapot után merül mély álomba.

Ez az első óra hallatlan jelentőséggel bír, de ezt sajnos sokszor figyelmen kívül hagyják. A hagyományos, régimódi gyakorlatnak megfelelően gyorsan elvágják a köldökzsinórt, a babát elragadják az anyjától, megfürdetik és felöltöztetik. Persze egy fent említett „Nyomja még!” stílusú szülés után az anya annyira ki van merülve, hogy aligha jut ereje másra, mint megnyugtató „gyógypillantást” vetni a kicsire, mielőtt szinte félájult álomba merül. Ha viszont a szülés kevesebb megpróbáltatással járt, és nem avatkoztak közbe a hivatásos segítők, akkor természetes igénye lesz arra, hogy a karjába vegye a gyermekét, és arcához egészen közel hajolva, szeretettel nézegesse őt. Mialatt ő gyönyörködik, a baba visszanéz rá, és ez a varázslatos első óra úgy telik el, hogy erős kapcsolat alakul ki anya és gyermeke között.

Vannak, akik szerint ez ábrándozás, mert az újszülöttek nem érzékelik a környező világot – homályos foltokon kívül semmit sem látnak, és fogalmuk sincs az anya jelenlétéről. Ez nem igaz. Aprólékos megfigyelés útján egyre több és több ismeretre teszünk szert arról a fogékonyságról, amelyet az újszülött tanusít a külvilág, de főleg az anyja iránt.

A látása sokkal jobb, mint ahogyan azt sokan hiszik. Az igaz, hogy a távolabbi tárgyakat nem látja tisztán, de a tizennyolc és harminc centi közötti távolságra már jól képes összpontosítani a tekintetét – márpedig ez pontosan az a távolság, amelyre az őt magához ölelő anya arca van. Legerősebben a nagy, világos, ívelt körvonalú és lassan mozgó tárgyakra reagál – mindez szintén jellemző az anya arcára. Más szóval az újszülöttet a természet arra programozta, hogy felfigyeljen és reagáljon az őt világra hozó asszonyra.

Krétán végzett újabb kutatások az anya és az újszülött közötti kapcsolatrendszer újabb részleteit tárták fel. Bebizonyosodott, hogy már egy érett, tizenöt perces csecsemő is képes utánozni az anya változó arckifejezéseit. Ez a felfedezés még azokat is meglepte, akik már régóta vallották, hogy az újszülöttek érzékeny teremtmények, és nem csupán „egy kopasz fejből és egy pár tüdőből” állnak, ahogyan egy érzéketlen, viktoriánus nagyeszű jellemezte őket.

Mindezek után világos, hogy a szülést követően az anyát a lehető legrövidebb időre szabad csak elválasztani a gyermekétől. Ideális esetben nem is lenne szabad másik helyiségben elhelyezni, hanem állandóan mellette kellene lennie. Ha ez így történik, akkor hangról és illatról hamar megtanulják felismerni egymást. Egy csecsemőnek mindössze negyvenöt óra kell ahhoz, hogy a teste illata alapján megtanulja azonosítani az anyját – feltéve, hogy ezalatt nem választották szét őket mesterségesen. Az anya esetében ez a folyamat még gyorsabb. Ha a szülés után legalább fél órán át szorosan a baba mellett maradhat, akkor később már az illata alapján is meg fogja ismerni.

Ugyanez vonatkozik a hangokra is. Alig telik el három éjszaka, és az anya már álmában is felismeri a saját gyermeke sírását. Az ő hangjára azonnal felébred, de más csecsemőére nem. Ráadásul fogalma sincs, hogyan képes erre – és arról sincs, hogy ez a képessége még akkor is megvan, ha csak egyetlen babával él egy fedél alatt. Ez a képesség egyértelműen hasznos volt, amikor a kis törzsekben élő anyák mindig több síró csecsemő hangját hallották az éjszaka csendjében. Ha az összesre felébredtek volna, akkor feleslegesen fosztották volna meg magukat az erőt adó alvástól. Az tehát, hogy csak a saját babája panaszos sírására figyeljen fel, mindkettőjük egészsége és életesélye szempontjából létfontosságú volt. Ami az újszülöttet illeti, az első hét végére már ő is képes felsimerni az édesanyja hangját.

A közelmúltban felvetették, hogy az anya és gyermeke között az első héten kialakuló szoros kapcsolat jelentőségét feleslegesen eltúlozták. Egy pszichológiaprofesszor még azt is kijelentette, hogy: „Az egész elmélet nem több, mint mítosz.” A jelek szerint ezzel azon anyák bűntudatát kívánják csökkenteni, akiknek valamilyen okból nem sok bensőséges kapcsolatuk volt az újszülöttel. Azt még a professzorasszony is elismerte, hogy nézete valóban alkalmas arra, hogy enyhítse a bűntudatot.

Segítő szándéka igazán becsülendő, de egyre több bizonyíték szól amelett, hogy ebben a korai szakaszban rengeteg leheletfinom – tudatos és tudat alatti – kölcsönhatás zajlik az anya és gyermeke között. Ennek a kölcsönhatásnak pedig csakis akkor van értelme, ha a mi fajunkban a kapcsolatteremtés folyamata tényleg olyan erős, mint amilyennek gondoljuk. Mi másért alakult volna ki ilyen korán az anyában és a csecsemőben a másik felismerésének képessége szaglás és hallás alapján, ha a háttérben nem zajlana kapcsolatteremtési folyamat? Bűntudat ide vagy oda, e kapcsolat létezését lehetetlen lenne letagadni.

A különböző kultúrákban elképesztő különbségeket találni abban a tekintetben, hogy mennyire teszik lehetővé az anyának és az újszülöttnek, hogy közel maradjanak egymáshoz. A skála két végpontja – az egyszerű, törzsi kultúrák és a legfejlettebb nyugati civilizációk – között sok hasonlóság fedezhető fel: mindkettőben a bensőséges együttlétet szorgalmazzák. A kevésbé fejlett urbánus kultúrákban azonban a helyzet egészen más, olyannyira, hogy már egyenesen káros következményekkel járhat.

Egy átlagos orosz kórházban például az újszülöttet villámgyorsan megmosdatják, becsomagolják, és már el is szakították az anyjától, még mielőtt annak alkalma nyílt volna a mellére tenni a kicsit. A következő napok során is csak etetés idején látják egymást. Mielőtt kienegedik őket a kórházból, az anyát elviszik a pólyázószobába, ahol megtanítják neki, hogyan öltöztesse díszbe a kicsit, hogy úgy nézzen ki, mint egy orosz játék baba. Ez a pólyázási módszer dekoratív ugyan, de úgy gúzsba köti a kicsit, hogy az moccanni is képtelen. Igaz, hogy nem is nagyon tiltakozik, talán mert a pólya szoros ölelése a terhesség utolsó heteiben az anyaméhben uralkodó szűk helyre emlékezteti őt. De a szótlan beletörődés ellenére e merev mozdulatlanság drámai módon csökkenti az anya és a gyermek között kialakuló meghitt kapcsolat lehetőségét.
....
Az első nagyobb szakasz a csecsemőkor.
...
Ebben a korai szakaszban a csecsemőket még nem lehet „idomítani”. Saját szabályaik szerint élnek, és korai lenne, ha a szülők rájuk erőltetett, fix időrendhez akarnák szoktatni őket. Különösen igaz ez az etetésre. Mivel a felnőttek többé-kevésbé meghatározott időpontokban táplálkoznak, a mamák úgy érzik, a gyermeket is mindig ugyanakkor kell megetetniük. Ezzel csak azt érik el, hogy a baba sokkal többet sír, és mind a mama melle, mind a gyermek gyomra fölöslegesen szenved. Egyikük sincs felkészülve kiadós, egymástól időben távol eső étkezésekre. Azok az anyák, akik hagyják, hogy gyermekük maga irányítsa az etetések időpontját, hamar belátják, hogy a kisebb, gyakoribb etetések mindkettejük számára kényelmesebbek.

Ebben a szakaszban egyes szülők szándékosan nagyobb távolságot tartanak a gyermeküktől. A törzsi társadalmakban ez nem fordul elő, de a huszadik század önmagát „fejlettnek” valló társadalmaiban gyakran megfigyelhető. A kismamák a rájuk erőltetett szigorú napirend miatt sokszor arra kényszerültek, hogy a kicsit hosszú időn át a kiságyban vagy a babakocsiban tartsák. A válaszként felharsanó hangos, tiltakozó sírást nem volt szabad figyelembe venni – mert a kicsit „meg kell fegyelmezni”. Ez a babák nevelésére tett túl korai kísérlet katasztrofális példája volt. A kisiskolásokat lehet, a csecsemőket nem lehet nevelni. A következmény a meglehetősen sok labilis gyermek lett, akiknek az első életévükből látszólag hiányzó szeretet később súlyos személyiségzavarokat okozott.

Az anyaállatoknak a majmok és emberszabásúak körében végzett megfigyelése során kiderült, hogy ezek az állatok soha nem erőltetnek ilyen merev szabályokat a kicsinyeikre. Amíg az utódok egészen kicsik, addig tökéletes meghittségben és szeretetben fejlődhetnek. Fegyelmezésükre csak nagyobbacska korukban kerül sor. Ez a rendszer a mi fajunknál is haszonnal alkalmazható.

Azok a gyermekek, akiket anyjuk mellről szoptat, gyakran megölelget, és akikkel szüleik sokat játszanak és a lehető legkevésbé szigetelnek el maguktól, úgy érzik, hogy szeretet és biztonság veszi körül őket. Ettől egyáltalán nem lesznek elpuhultak vagy elkényeztetettek – éppen ellenkezőleg: belőlük lesznek az erős, az életre legjobban felkészült kis emberek.
A fentieket figyelembe véve tehát a gyermekszoba és a babakocsi nem kizárólag előnyökkel jár. A kicsi számára természetellenes, hogy éjszakára magára hagyják, ezért elhagyatottnak érzi magát. Ha a szülei ágya mellett álló bölcsőbe teszik, akkor érezni fogja a jelenlétüket, és megnyugszik, sokkal kevesebbet sír, és a család többi tagja is többet aludhat. A fiatal emberszabásúak pontosan így alszanak, és a történelem előtti időkben valószínűleg így aludtak ez emberek is – ez jó példa arra, hogy bőven van mit tanulnunk az őseinktől.